utópiacsapda

Szabó Ádám szobrászművész megnyitóbeszéde

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Utópia csapda. Balázs József Tamás, azaz Bajóta, kiállításának címében már önmagában is benne van az a kétértelműség, illetve kettősség, amely a munkáira jellemző. Az utópia görög eredetű szó, nem helyet jelent és hasonlít a jó helyet jelentő szintén görög eutopia szóra. Az irodalomban ez a két jelentés a szó használatában általában összefonódik: leggyakrabban olyan helyeket jelölnek vele, amelyek egyfelől jók, másrészt nem léteznek. Formája szerint klasszikus útibeszámoló többnyire egy szigetről, ahová valamilyen baleset vagy a véletlen folyamán kerül el a főhős, és onnan csodálatos módon tér vissza, de fontos, hogy szándékosan arra a helyre lehetetlen eljutni. Az utópia tehát egy jobb hely, illetve a jobb élet iránti vágyat jelöli. De mi az az utópia csapda? Csapdába ejthető-e az utópia, vagy maga az utópia a csapda? Esetleg ez az utópia csapdája, vagyis a jobb élet iránti reménytelen sóvárgásra utal?

Bajótát az elvágyódás, költözés és a szülőföldhöz való viszony foglalkoztatja, amely őt személyesen is érintő kérdés, hiszen maga is Erdélyből települt át. Mindamellett nem valamiféle romantikus, érzelgős módon fogalmazza meg gondolatait, hanem inkább magát a jelenséget vizsgálja az elmozdulás, költözés praktikus oldaláról megközelítve. Nem véletlen, hogy formailag ez az installáció a praktikus szobroknak az utóda, amelyek a pop up könyvek mintájára összecsukhatóak, szétszerelhetőek, könnyű azokat emiatt tárolni, vagy utaztatni. Mindez egyfajta átmenetiségre utal a gyakorlati szempontokon túl, mennyire kötődünk valahová, vagy vagyunk készek azonnal útra kelni, s csak a legszükségesebbet vinni magunkkal (szobrász esetében természetesen szobrokat, mi mást). Nagyapám két embertípust különböztetett meg: az egyik a kertész, aki szeret otthon lenni, az élete stabil keretek között mozog, illetve a vadászt, aki kalandokat keres, és nem marad meg egy helyen sokáig, s mindez persze tükröződik a környezetükben, tárgyaikban is. Nagyapám önmagát vadászként jellemezte, és azt hiszem Bajótát is ebbe a kategóriába sorolná.

Maga ez a kiállítás is túl van már egy utazáson: a szobrok egy kivétellel Kassán készültek és lettek kiállítva. Ez a kiállítás azonban más, mint a kassai volt, nemcsak azért, mert más a tér, hanem ezzel együtt a jelentése is kicsit más. A kiállításon szereplő tárgyak: a címet is adó Csapda, Karám, Szöktető, egy fenyőlevelekből felszórt alakzat, és egy karácsonyfa méretű kis élő fenyőfa, mintegy jelezve, hogy a kiállításon szereplő tárgyak anyaga is fenyő.

Sorrendben a legkorábbi tárgy a Csapda: egy egy köbméteres faláda, amely egy mázas porcelán dióra nehezedik. Egy egyszerű egérfogó felnagyítva: az egér addig piszkálja a diót, amíg a ráhelyezett befőttesüveg, vagy bármilyen más doboz, edény foglyul nem ejti. A nagyítással azonban meg is változtatta a szobrász a mintát: a törékenynek látszó dióra terhelődik a nagyméretű faláda, s ez más asszociációkat is elindít a teher viseléséről vagy teherbírásról. A dió, amely valójában egy fél dió, emberfej méretű, ezért munkássisak is eszünkbe juthat róla. A láda tradicionális farkasfogas csapolással készült: igen praktikus, mert fölfelé szétszedhető, s így könnyen szállítható, tárolható, más irányokból viszont a csapok egymást feszítik s így egy nagyon erős, stabil szerkezet jön létre.

Ugyanígy készült a Karám is, amely itt a galériában két teret is összeköt, s ezáltal bevezeti a látogatót a hátsó kiállító térbe. Ilyen rendszerű kerítéssel veszik körbe a juhokat az esztenákon, amit új legelőre induláskor a nyájjal együtt költöztetnek. Tulajdonképpen erre a helyváltoztatásra utal a földre szórt fenyőtűből kirajzolódó alakzat, megjelölve a karám korábbi helyét. Bajóta szobraiban a minimalista, többnyire geometrikus formák használatában mindig is fellelhető volt a funkcionális építészet hatása. A mintától való eltérés azonban itt talán még szembetűnőbb, mint a Csapda esetében. A hevenyészetten összedrótozott, vagy szögelt, többnyire alig megmunkált fákból álló konstrukció itt farkasfogas csapolással összerakott, gyalult és összecsiszolt fenyőgerendákból áll. A pásztorok által készített egyszerű szerkezet ezáltal megnemesedik, mintha ugyanannak egy igényesebb, míves, design változatát látnánk. A szobrok fáradt olajjal vannak lekezelve, amiben szintén ez a kétféle jelentéstartalom figyelhető meg: egyfelől konzerválja a fát, másfelől a fenyőnek elegáns patinát szolgáltat, mindazonáltal inkább szaga van, mint illata.

Erdélyben a szopóka nyalókát jelent, a szöktető pedig ugratót. A Szöktető formailag egy gördeszkásoknak vagy kerékpárosoknak készült ugrató, amely azonban zsindellyel van lefedve, ezáltal ugyanúgy teljesen elveszti rendeltetését, mint a másik két szobor. A címben ismét benne van az a játékos kétértelműség, ami Bajóta szobrait általában is jellemzi. A zsindely tradicionális erdélyi fogazott zsindelytípus. Ezzel a szoborral a költözés, elvágyódás gondolatának egy másik oldala is megjelenik: az ugrás vagy szökés egy jobb világ, jobb élet reményében. A kassai kiállításon ez még inkább explicit módon jelent meg, mert a Szöktető a Karámon belül volt kiállítva.

Bajóta installációjában a konceptuális objekt művészet, funkcióját vesztett építészeti elemek, design és tradicionális famegmunkálás keverednek össze. A hagyomány és tradíció az, ami a jelen mobilitásával ezáltal szembeállítódik mindenféle felesleges patetikus felhangot mellőzve, hiszen az elköltözés nemcsak az ismerős emberek, megszokott környezet, emberek elhagyását jelenti, hanem a saját kultúrából való kilépést is, amelynek lenyomatát ugyanakkor ha akarjuk, ha nem, mégis visszük magunkkal. A költözés egyik helyről a másikra, egyik lakásból a másikba, egyik városból a másikba, vagy egyik országból a másikba aktuális kérdés a jelenkori mobilitás, népvándorlás fényében. Különösen élesen vetődik fel ez ma és itt. Hamletet parafrazeálva: menni vagy nem menni: az itt a kérdés. Mielőtt elmennének, kérem tekintsék meg a kiállítást.

 

Budapest, 2013. szeptemer 11.

Szabó Ádám